Az Írország nyugati partjainál található Aran szigetének mészkőszikláin állva határtalan kilátás nyílik az ember elé nyugatra. Lent mélyen a szakadék lábánál a hullámok óriási erővel csapódnak a sziget alsó kőzetrétegének, a távolban pedig az Atlanti-óceán kéksége válik eggyé az égboltéval, elmosva a horizontot. Az ír hagyomány – sem a mai folklór, sem a középkori irodalom – nem fogadja el, hogy ez a hatalmas űr az Óvilág és az Újvilág között valóban üres lehet.

A helyi ír hagyomány ismer egy Árainn Bheag, avagy Kis Aran nevű helyet, amely a „nagy” Arantól nyugatra található. Ez a Kis Aran azonos a Brazil-sziget nevű feltételezett szárazfölddel, amely a térképészet történetének olyan prominens művein is szerepel, mint Gerhard Mercator 1569-es világtérképe, és amely több, az 1480-as években az angliai Bristolból induló felfedezőút (sohasem elért) úti célja volt. Néhány évvel később ugyanebből a kikötőből indult útnak John Cabot, hogy a vikingek után első európaiként lépjen Észak-Amerika földjére.

Aran nyugati partjának sziklái

Az Atlanti-óceán ürességének egy másik, sokkal korábbi tagadását képviseli az ír szerzetesek latinságával írt Navigatio Sancti Brendani, azaz „Szent Brandanus utazása” című mű. Ez a kora középkori szöveg arról ír, hogy a szent apát Írországból az Atlanti-óceánon nyugat felé hajózva csodás szigetek egész tömegét fedezte fel, nagytiszteletű szerzetesek által lakott szigeti remeteségektől egészen magáig a földi paradicsomig, amelyet „paradisus Dei in spacio marisnak” nevez, azaz „Isten paradicsomának a tenger óriási nagyságában.” Kis Aranhoz vagy a Brazil-szigethez hasonlóan a csodákkal teli és idilli szigetvilág a legendákból átkerült a térképészetbe is.

Az 1300 körül keletkezett, úgynevezett „herefordi világtérkép” csupán egyetlen példa arra a rengeteg híres középkori térképre, amelyek e keresztény mítoszok szigeteinek a való világban kerestek helyet. Az angliai Hereford székesegyházában őrzött térkép Észak-Afrikától nyugatra helyez el az Atlanti-óceánban egy szigetláncot a következő magyarázó felirattal: „fortunate insulee sex sunt insule sancti Brandani”, azaz „a Boldogok hat szigete Szent Brandanus szigetei.” Európa kikötőiből a felfedezők több nemzedéke indult el e szent szigetvilág felkutatására, a legutolsó, dokumentáltan e céllal útnak induló expedíció 1727-ben szállt tengerre.

A herefordi világtérkép magyarázata, amely azonosítja a Boldogok szigeteit Szent Brandanus szigeteivel

Kis Aran és a Brazil-sziget, valamint Szent Brandanus szigetei jól szemléltetik a középkori Európa tengerhez való viszonyának több jellemzőjét. Jelen van az úgynevezett „horror vacui”, azaz az üresen hagyott terektől való irtózás, amely arra készteti a térképészeket, hogy akár képzeletbeli helyekkel is kitöltsék az óceán üres részeit. Ezek a képzeletbeli helyek aztán sokszor a valódi felfedezőexpedíciók célpontjaivá válnak. A „horror vacui” mellett jelen van egy rendkívül nagy mértékű kultúrák közötti átmenet: a képzelet mitikus helyei meglepő könnyedséggel vándorolnak közöttük. Az eredetileg az ír mitológiában keletkezett Brazil-szigetet egy angol kikötőből induló expedíció keresheti, és egy kontinentális Európában élő térképész is papírra vetheti, az ír latinságú „Szent Brandanus utazása” által létrehozott szigetvilágot átveheti egy angol térkép, és azonosíthatja a görög-római mitológiából ismert Boldogok szigeteivel.

Az írországi kelta hagyomány úgy tűnik, fontos csomópontot képez mind a nyugati óceánban található szigetekkel kapcsolatos mítoszok kultúrák közötti terjedésében, mind pedig a valódi tengeri felfedezés folyamatához való szoros kötődésében. Írországtól északnyugatra a középkori óskandináv, illetve izlandi hagyományban hasonlóan fontosak a képzeletbeli és részben képzeletbeli tengerentúli helyek, mint az ír hagyományban. Ebben a kultúrában, ahogyan azt Fridtjof Nansen több mint egy évszázada megjegyezte, a Hvítramannaland, azaz a „fehér emberek szigete” nevű keresztény képzeletbeli sziget látszólag egyenesen a Szent Brandanus utazása által is képviselt kelta hagyományon alapszik. Hasonló módon a Glæsisvellir („ragyogó mezők”) és az ott található Ódáinsakr („halhatatlanok mezeje”) ír hagyományok átvételeinek tűnnek.

A Brazil-sziget Írországtól nyugatra Mercator 1569-es térképén

Még az Észak-Amerika skandináv felfedezéséről szóló első beszámoló, Brémai Ádám „Gesta Hammaburgiensis ecclesiae pontificum”, azaz „A hamburgi egyház főpapjainak története”, amely vélhetően az 1070-es és 1080-as évek folyamán keletkezett, látszólag nem-skandináv toposzok skandináv adaptációját meséli el. Ádám Vinlandról („a bor földjéről”, Kanadáról) szóló beszámolója olyannyira nyilvánvalóan a Boldogok szigeteiről szóló klasszikus görög-római leírásokat mintázza, hogy maga is külön kitér forrásai megbízhatóságára – a klasszikus motívumok feltűnő használatát azzal próbálja elkendőzni, hogy nyomatékosítja beszámolója valódiságát.

Olybá tűnik, létezik egy bonyolult, de végső soron egyenes vonal, amely Homérosz Odüsszeiájától – ahol, mint Élüszion mezeje, először jelennek meg az európai irodalomban a Boldogok szigetei – vezet egészen Észak-Amerika skandináv felfedezéséhez. A görög „Boldogok szigeteitől” (makárón nészoi) az út a római „Insulae fortunataehoz” vezet, amelyek aztán a késő antikvitás műveltségén keresztül (ahogy Sevillai Izidor példája is mutatja) befolyásolták a kora középkori ír képet a paradicsomi szigetekről, amely képet aztán átvették és módosították a skandinávok. A szövevények így létrejövő bonyolult hálója tette lehetővé azt, hogy a történeteiket Brémai Ádámnak elmesélő skandináv hajósok ugyanazokat a képeket és hasonlatokat használják, mint amelyekkel a herefordi világtérkép írja le a kelta hagyomány által a Szent Brandanus utazásában kreált szigeteket.

Az Atlanti-óceán és szigetei Abraham Ortelius holland térképész 1570-es világtérképén

Elgondolkodtató ugyanakkor, hogy a kelta motívumok és az ír hagyomány által közvetített klasszikus toposzok skandináv átvételének nem volt-e nagyobb hatása a történetek puszta kiszínezésénél. Ha a viking kori skandinávoknak Írországban csodás, paradicsomi szigetekről meséltek, ők ezeket vajon egyszerű történetekként fogták fel? Esetleg egyenesen ígéretekként, amelyek aztán a nyugati kutatás folytatására sarkallták őket? Vinlandot vajon azért a Boldogok szigeteinek képi világával írták le, mert kézenfekvő minta volt a leíráshoz, vagy mert az új föld felfedezői valóban egy klasszikus földrajzi álmot kergettek, és azt hitték, megtalálták? Összefoglalva: a skandináv nyugati expanziót részben egy eredetileg a Földközi-tengeren született, majd ír közvetítéssel a skandinávok által átvett mitológia hajtotta?

Aran szikláiról nyugatra tekintve bizonyosan megérti az ember, hogyan keletkezhetnek az Árainn Bheag képei a messze eltűnő láthatár alaktalanságából, és hogy miként változhatnak át „Isten paradicsomává a tenger óriási nagyságában”, vagy a Brazil-szigetté, hogy egyre kijjebb csalogassák a felfedezőket e „tenger óriási nagyságába”, ahol oly nagyszerű jutalmak várnak rájuk. Bármi is volt a pontos szerepe az ír és a klasszikus ókori földrajzi mitológiának a nyugati skandináv expanzióban és végső soron Amerika skandináv felfedezésében, ez a vonzereje, és történetei továbbadásának módja egyik tengerjáró európai kultúrából a másikba mindenképpen központi fonalként kíséri végig a középkori európai hajózás történetét egészen a földrajzi felfedezések koráig (a 15-18. századokig).

Ez a cikk a Múlt-kor történelmi magazin oldalán jelent meg, és a portál engedélyével jelent meg.